(Csak) nehéz elindulni a pszichológushoz vezető úton!
Az elmúlt hetekben számos olyan klienssel (gyerekekkel, szüleikkel, kamaszokkal, felnőttekkel) találkoztam, akikben ugyan meg volt az indíttatás, hogy életük nehéz/válságos időszakában felkeressenek egy pszichológust, vagy valami hasonló segítő személyt, de közben számos elbizonytalanító érzés/gondolat kavargott bennük.
Ilyenek:
- hm... vajon egy kívülálló, hogyan fogadja, az ő problémáikat?
- hogyan mondhat valami újat, az ő saját problémájukhoz a szakember?
- lehet, hogy az ő problémájukon már nincs segítség, „ez már egy számtalanszor lerágott csont”
- nagyon kellemetlenül éreznék magukat, ha a szakember gyengének tartaná őket, sőt mi több betegnek titulálná, holott csak elakadtak és elfáradtak, de nagyon.
- - mi lesz, ha ismerőseik számára kiderül, hogy segítséget kértek?
A fenti jelensége töprengve, fogalmazódott meg bennem, hogy: életünk és ezzel párhuzamosan önmagunk megismerése során a pszichológushoz menni olyan, mint egy hosszú igénybevevő túra során egy tiszta vizű forrást meglátogatni. Itt a megfáradt vándor elidőzhet, időt nyerhet, testileg/lelkileg tisztára moshatja magát, esetleg vándorbotra lel a közelben, amit magával vihet a nehezebb útszakaszra.
Eszembe jutott József Attila: Nem én kiáltok c. verse
Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.